vészkijárat

Posts tagged vasárnapi vers

Fenyődoboz forgácsokban gázolunk.
Szemünk már apad,
hasadékot nem lelünk.
Sörétben bokáig, kásában.
A hegyek felől (ha azok hegyek ott)
csomós testű zajok fénylenek erre.
Bokáig csirizes gyantában gázolunk.
A léleknek óránként jut egy korty diána,
pofa borsos árpalé.
Letérnénk, de hasadékot nem lelünk.
Tagjainkban szél ropog.
Gerincünk fagyott ág.
Egy szálanként szögesedő drót.
A hegyek felől csomós testű zajok
fénylenek erre.
Talán csepűrágók, mi mások.
A léleknek óránként jut egy szippantásnyi
majoránna, körömnyi boroszlán.
Valamelyik zsákból sós bor csepeg.

                                                   (forrás) 

Tárgya vagyok Istennek, s néha társa,
mint puha fogkrémet, a lelkemet
apránként nyomja ki, míg testemet
markában szorongatja, fogmosásra

használ engem csupán, és semmi másra,
kiürít, s aztán gyorsan félredob,
harminckét csillaggal mosolyog
az illatos, fogyasztható világra,

egyszer-egyszer szeret, s mindig haragszik,
de vigyáz rám, és éjjel velem alszik,
hát fontos nekem, mint egy feleség,

s mert egy viszony ilyesmiken is múlhat,
csak annyit kérek tőle: a tubusnak
az alját nyomja, ne a tetejét!

     M. temetésén, mikor a fehér koporsót
     négy lakkozott hajú, láthatólag alkoholista
     férfi épp kezdte volna leengedni a gödörbe, 
     az anyja egyszer csak üvölteni kezdett, bár
     inkább mormogás volt kezdetben, halk,
     ismeretlen nyelvű kántálás, ami aztán 
     egyre erősödött, majd végre elérte csúcspontját,
     amikor a koporsó kikerült látóteréből,
     félig már a gödörbe engedték, akkor
     kiszakította magát egyetlen megmaradt
     fia és rég mással élő férje karjai közül,
     ekkor már valóban üvöltött, egyfajta
     önkívületben, az arca talán az orgazmus
     pillanatában feloldódott archoz hasonlított
     leginkább, a lelkész elfordította a fejét,
     a kápolna borostyánnal befuttatott falát
     nézte meredten, amikor az egyik közeli
     utcában megszólalt a fagyasztott
     zöldségekkel és jégkrémekkel házaló
     kisteherautó jól ismert dallamkürtje,
     s ez a két hang, M. anyjának üvöltése
     és a kisteherautó dallamkürtje, valami
     elmondhatatlan módon egyesült az
     erős szélben, kavargott a fejünk fölött,
     láttam, más se nagyon tud mit kezdeni
     ezzel, zavart tekintetek, egy kisfiú csak,
     halványzöld gyereköltönyben, csokornyakkendővel,
     ahogy rángatta az apja kezét, hogy apu,
     siessünk, puncsot csak, érted, csak puncsot
     vegyél, ne epret, mert az szar, érted, puncsosat.

Korai ébredéskor mindig ugyanaz a halk hang,
s a csönd széles sávjaiból fölbukó első madarak.
Kései lefekvéskor mindig ugyanaz a dobpergés,
a szív megható igyekezete, a mellkasé, a vérereké.

Sodródó sejtsólyák, elszabadul szövetroncsok közt
közel a révbe érkezés: utazik a csomó, a parányi rög —

Ébredés és lefekvés életnyi feszített víztükrén
saját sors délibábkontinensét viszi az őrült szél.
Idő nélkül gomolyog a jelen, mérhetetlen hajnalon:
nincs mód többé magam rímekkel összetartanom.

Makacs illúziók alá megkésve, utólag raktam alapot.
Vétkezni szükséges volt. De hozzászokni utolsó szavakhoz? 

A hír: Tragikus hirtelenséggel elhunyt Hazai Attila író. Hazai a kortárs magyar próza kiemelkedő alkotója volt. 2012. április 5-én, 45 évesen érte a halál.

A Vasárnapi versekben ezért most legyen Hazai Attila.

Boldogságpsychosis

Az adott alkalommal extasisig
fokozódó boldogság állapotában
a betegek kiemelkednek környezetükből,
a mindennapokból,
és általában másokat is
részeltetni akarnak a boldogságban.
Nemritkán istennel jutnak kapcsolatba,
az ő sugallatára válnak elhívatottakká,
az örök béke és igazságosság hírnökeivé.
Az extasis kialakulásával együtt
törvényszerűen megjelenik az izgatottság,
patetikus kifejezés és tartás, sugárzó arc és tekintet.
A sugallatok általában visualis,
illetve pseudohallucinatoros
élményeken alapulnak,
az érzelmi élet ingadozása sokszor az
aktuális eseményeket követi, például vérvétel
válthat ki szorongásos rohamot.

A felejthetetlen domborzatú város
most mindkét partja remeg mintha élne

a két rész határa előtted szürke víz rajta sziget úszik ami
laposan nyújtózik és hosszan
ível észak felé csak itt-ott villan mintha térde volna
talán egy nőnek de
az is lehet csupán csak barna föld
romok keményen megmunkált terek a vastagodó fák közé beékelődve
rejtenek dőlt ajtót omló falat ahol
az idő végül nem hagy hátra mást csak egy nevet

hídon átkelés vágy vagy félelem
a nyugodt lebegést a láb zavarja és az egyre inkább éledő szél
önző mint bármelyik elem jajongó csapat sirályt taszít a partra
megáll majd visszahőköl
a szárazföld fölött szétoszló enyhe hőtől 

a gondolat hiányzik csak szél van meg a víz
nap közhelyes alábukása
a korong lehull
vöröses váza egyre
laposabb és lüktetőbb mintha most
gyorsabban mozdítana az idő mindent

a hídról végül le kell mondani
akár a lebegésről
a partnál megszűnik a szél talán
nyugalomról árulkodik mint csönd a
sötétről

mi közel van látni lehet pedig nem látni kéne
a túlsó part úgy búcsúzik hogy nincs
és az a térd se térd így visszanézve

szeretni-elviselni
Minden nagy hazugság a szeretet bohócruhájában ugrándozik. Aki valóban szeret, árnyékban áll, már-már vesztegel, majdnem meztelen, hallgatag, lila ökölnyomok rajta, de nem ismer halált. A bohócok hulláit időnként összeszedik, s névtelen sírba bocsátják őket. Aki szeret, kisüt a homályból. Sebei begyógyulnak, s odahordják köréje a betegeket. Egynek sem kérdezi a nevét, mikor megérinti a homlokukat.

(megjegyzés: a Forrás folyóirat 2002-ben megkért írókat, hogy “rövid, pár soros vagy pár gépelt oldalas szócikkben-szócikkekben, akár szócikk-rendszerekben írjanak az életüket, társadalmi létüket uraló hiányokról. A beérkezett írásokat – a szerzők nevét a szócikkek alatt feltüntetve – a lexikon-forma szabályai szerint közölték, megteremtve, a mai magyar gondolkodás hiány-lexikonát”. Itt olvasható a teljes hiány-lexikon, az abszolút csendtől a zsibongásig.)

A száradó repülőtérről
Folyosó vezetett a parkolóig;
Egyik szegélye üvegfal,
Másik oldaláról nyitott.
Az érkezőket hátba kapta a szél,
Valósággal tolta őket maga előtt,
Kiforgatta, szertezilálta
A nevetséges esernyőiket.
Küzdelem közben is látták:
A betonon, csapzott tollakkal
Öt vagy hat madártetem hever.
Mélyrepülésben,
Semmibe véve az akadályt,
Sárga, törékeny csőrükkel
Csapódtak a feketerigók
A folyosó üvegfalának;
Aztán elterültek a betonon
Repedt és véres csőrrel.
Nem érzékelték, hogy ott van az üveg,
Egyáltalán nem észleltek határt.

Parancs jött,
Átrendezzük a színhelyet megint.
Névtáblákat szerelünk fel-le.
Egyiket-másikat - mintegy véletlenül -
kidobjuk a szemétbe. A fakítóban
néhány fénylő, a fényesítőben
néhány fakó várakozik sorára.
A könyvtárosok a történelmi léghuzatban
szerteröppent katalóguscédulákat
szedegetik. Van, aki nyilakat hegyez / helyez el.
- Kedves látogató! arra menj!
(Amarra tilos.) Mindent előkészítettünk.
Megmondjuk pontosan, hova állj, hogy lásd,
amit látunk. Megmondjuk, melyik az a mű,
melynek ablakából a lehető legteljesebben
föltárul a kor s értelmet nyer a megfellebezhetetlen…
Az a bizonyos, amit mindenki érez,
ki a mindenség eresze alá tapasztott sárhazából
kinéz, kiles csipogva.
S. O. S.

Mint ikrek helycseréje a gondosan
szerkesztett filmben, ahol éjszaka
ketten ölelnek mást, külön-külön,
és a sötétben elég egy pillanat, hogy új
értelmet kapjon minden: az asztalon
talált papíron így olvastam én is
megvakulásnak a megalkuvást –

Hetekkel később a sötét szobában
telefonáltam (a szereplők akkorra már
saját párjuk mellett aludtak újra) és
szidtam neked a filmet, hogy ne kelljen
másról beszélni. Én élveztem, felelted,
de így hangzott: én elvesztem, akárha
az egyik iker suttogná virradatkor.

Van aki meghalt bennem, van aki rabszolga lett,
van aki elkallódott, akár egy amulett,
van aki máig bolyong, hajóról hajóra száll,
állomások füstködében kiraboltan áll,
folyton a tengert nézi, alkonyát holnapoknak,
meghurcolt szíve fölött vitorlák lobognak,
van aki útra vált belőlem, és van aki nem,
aggódva figyeli, mit épít a szerelem,
van aki kisgatyában füvet nyír, és pénzt keres,
van aki titokban verset ír, és érdekes,
van aki gyermek még, s van aki gyermeket nevel,
magában kuncog, ha lánya visszafelesel,
van aki levest főz, és megteríti az asztalt,
van aki sompolyog, a sokszor elmarasztalt,
helyét nem lelő, álruhába rejtett idegen,
kivel ha szembefordulsz, csak néz rád hidegen,
van aki tud még sírni, van aki elfelejtett,
nevetni kevesen csak, lázadni ne engedd
egyiket sem, hajaj, mert már nincs mi ellen égni,
bizonytalan emlékekért homályba lépni
meg hasztalan: kétes hősből fehér bohóc válhat,
míg pirosorrú álmai közt elhintázgat,
van aki szétszóródott, van aki csőre töltve,
van aki világít még, világvégi körte,
van aki sötétben áll, feldúltan, mint a foglyok,
s nem segítik sem utcalámpák, sem koboldok,
van aki rácsokat fest, s van ki repülni vágyik,
van aki örül, ha eltántorog az ágyig,
van ki börtönben ül, van akit eltört a másik,
van ki csöndben él, s éjjelente fölszikrázik,
kezében karibi telefon: óriási kagyló,
van ki álmából kitekint s beleszól: halló,
van ki nem ért semmit, s van ki mindent megmagyaráz,
van ki kihűlt rég, s kiben nem hagy alább a láz,
van aki újrakezdi, de van aki eltemet,
és szomorkodva elhordja majd az ingemet…

Read More

A lélek néha csöndességre vágyik,
megnyugodni végre valamiben.
Mint gyermek, valakinek a mellkasára
hajtani bajtól zsibongó fejem.

Egy percre megpihenni elnyugodva,
nem kérődzni örök kétségeken.
A lélek vihar előtt csöndet áhít,
ha tudja is, hogy a vihar üzen.