info
Moonrise Kingdom
Hipszter követőim nyugodtan kikövethetnek, de nekem Wes Anderson még mindig nem jön be. Sajnos ez nem film, hiába csinálja meg már sokadszorra (min. hármat még én is láttam). Ez egy képeslap-folyam, minden jelenet tényleg csodásan megkomponált képek sora, itt a tumblin tudnám elképzelni az összeset, lájkolnám is a többségét, de ettől ez még nem film. A karikatúra szerepek és az ordító harsányság meg végképp nem segítenek. Értem én, hogy mit akar, de ez nekem nagyon kevés. Szegény színészek meg… mindig összehoz egy nagyon ütős csapatot, aztán direkt minimálra és/vagy kabaréra veszi a színjátszást. Azt mondjuk kicsit durva megfogalmazásnak gondolom, hogy “autistic idiot makes films for other disconnected losers” (egy imdb topik szerint), de olyan nagyon nincs messze az igazságtól.
2 nap New Yorkban
Egy női Woody Allen film, nyakonöntve jó adag őrült franciával, vagyis nekem nagyon bejött. Persze, Julie Delpy-vel szemben is elfogult vagyok, de tényleg jól szórakoztam végig, és nem csak elfogultságból. Chris Rocktól tartottam, de simán vette az akadályt, jó választás volt. Tetszett a történet, a párbeszédek és a karakterek sem túl szokványosak (tény, hogy kicsit sokat üvöltöznek benne, de engem ez nem zavart), még az is lehet, hogy még egyszer megnézem.
Sírva röhögős, persze csak annak, aki bírja ezt az agresszív-brutális humort, ami néha, hát igen, belátom, primitív. Sírva röhögtem.
Final Cut — Hölgyeim és uraim
Pálfi György filmje, amiben 450 filmből vágott össze egyet. Féltem, hogy nem tudom majd követni a történetet, hiszen a Férfit és a Nőt másodpercenként más alakítja, de nagyon jól követhető, mert jól megcsinálták, és végülis egyszerű klisékből összetett történet bontakozik ki (nő és férfi találkozik, egymásba szeretnek, aztán összevesznek, aztán megint kibélkülnek). Ezenkívül dinamikus, nem unalmas, jól osszerakták (3 évig dolgoztak rajta). Elég megszállottnak kell lenni, hogy ezt egy csapat megcsinálja, összeszedni, hogy melyik filmekben van olyan, hogy pl. felveszik a telefont, kinyitják az ajtót, csókolóznak, pofon vágják egymást, verekszenek, stb. — itt van egy 10 mp-es ízelítő. Drukkolok nekik, hogy valahogy jogtisztázzák (nehéz lesz), mert tényleg élvezetes. Cannes-ba a Classics szekcióba meghívták, ez jó hír, hátha felkapják, és könnyebb lesz a terjesztés, nem gerillavetítésekre kell beküzdeni magunkat. (És persze a megnézés után lehet sorolni, hogy mi minden maradt ki…) Május 8-án is megnézhető.
Trolljegeren (A trollvadász)
Úgy harangozták be, hogy ez egy norvég horror, aztán úgy indul, hogy ez a norvég Blair Witch, de szerencsére egyik sem igaz, legalábbis horroron ennyit én még nem röhögtem, és jobb, mint a Blair Witch. Elmebeteg egy film, az biztos, nagyon unatkoznak ott Norvégiában.
Francia hétvége (Le Skylab)
Végtelenül egyszerű történet: egy nő konfliktusba keveredeik a vonaton, visszaemlékezik egy régi családi hétvégére, amiből aztán erőt merít és feloldja a konfliktust a jelenben. Julie Delpy írta és rendezte, és hát vele igen elfogult vagyok, eddig nem is csalódtam benne. Most sem: bár ő a főszereplő kislány anyukáját játssza, biztos is, hogy anno ő volt az a kislány, aki most a saját őrült családját vitte filmre (az egyik szerepet Delpy papa játssza). A nagymama szülinapját ünneplik, ott van vagy ezer rokon (lásd poszter — még a végére sem voltam benne biztos, hogy ki kihez tartozik), mindez a 70-es években. Az egészből ömlik a szeretnivaló káosz és a bájos furcsaság (mégiscsak a 70-es években vagyunk!), akkor is, amikor üvöltöznek egymással. Semmi nem történik igazából ezen a családi hétvégén, de mégis jó nézni, igazi “feel good movie”. Mondjuk van benne egy kicsi liberális vs konzervatív gondolkodás/gyereknevelés (a 11 éves gyereket az Apokalipszis most-ra és a Bádogdobra viszik a szülei, persze a liberálisok), de nem ez a fontos. A mai világban szinte már hihetetlen, hogy ilyen lehet egy családi összejövetel, pedig nem volt olyan régen. Ugyanakkor meg mégsem változott semmi, ugyanúgy lehet a politikáról vitatkozni és gyereket nevelni a torta felett, sokat inni és cigizni, a gyerekeket külön asztalhoz ültetni, felnézni vagy lenézni a fővárosiakra/fővárosiakat, maximum a fenyegetően zuhanó űrállomásról szóló híreket lehetne percenként frissíteni a neten, ahelyett, hogy az esti híradót kellene várni. A trailer pontosan visszaadja a hangulatot.
We Bought a Zoo (magyarul: Igazi kaland)
Húsvét hétfőn hagyomány nálunk, hogy elmegyünk moziba, és akkor ilyen középutas családi filmet választunk, mégsem lehet valami elmebeteget (habár az egész hagyomány a Passióval kezdődött, amit anyukám mindenképpen meg akart nézni). “Fura film” — írta valaki a facebookon, és ez így abszolút igaz. Mert mi volt ez? Családi film? Ahhoz képest elég sokat nyüglődnek a haláltémán, meg az elengedés témán, nem hinném, hogy a gyerekek ebből sokat értenek. Romantikus film? Nem, mert nincs benne sok romantika, kb. egy csók és egy puszi. Kalandfilm? Kaland egyáltalán nincs benne, maximum egy perc az oroszlánketrecben. Szóval ez egy ilyen katyvasz, jó érzelgősre véve (kb. 46-szor van benne sírós jelenet), némi, nagyon középszerű humorral. A főszereplőket sem értem: Matt Damon most próbál váltani az akciófilmekről, amiket láthatóan már kihízott? Scarlett feltörekvő színésznő, miért vállalt el egy ilyen langyosvíz szerepet? Kiknek csinálták ezt és miért? Az egész totálisan fura, nem lehet sehova se tenni.
Martha Marcy May Marlene
Kicsit túlhájpolt film, pedig inkább vontatott, fél órát biztos ki lehetne belőle dobni. Sajnos csak feldob dolgokat, de nincs megalapozva/megmagyarázva a főszereplő viselkedése, nem fejlődik semerre (pedig a döntést az elején meghozza). A múltjában lehetne magyarázat, de azt már nem bírták kidolgozni. Művészieskedő katyvasz, a váratlan és “homályos” befejezésen már csak mosolyogni lehet.
Készült az Orfeusz alászállból film is, persze Marlon Brandoval a főszerepben, de az is ígéretes volt, hogy Sidney Lumet a rendező. Nagyon érdekes volt látni, hogy a színdarabot hogyan írták át több helyszínes filmmé, dramaturgilag jól megoldották (Tennessee Williams írta át a saját darabját). Na de az össze többi… Az a bajom az 50-es, 60-as filmek legtöbbjével, hogy szörnyűséges a színészi játék. Mai szemmel nevetségesen túljátszott és modoros, amire még a szájbarágós világítás is rátesz egy lapáttal (amikor fontos mondanivaló van, akkor elsötétül a háttér és jól belevilágítanak a színész arcába). Anna Magnani játssza az idősebb nőt, teljesen hiteltelen, hogy ebbe a ronda és idős nőbe beleszeretne Brando. Erre a szerepre egy MILF kell (ezért jó Udvaros Dorottya a Nemzetiben), de ez a szegény olasz nő borzalmasan néz ki — és az sem segített, gondolom, hogy Magnani nem is tudott angolul, és Brando utálta, mint a szart. De azért túljátszani nem kellett volna, habár ez volt akkor a színjátszás — Magnani két évvel a film előtt Oscar-díjat kapott, tehát korának elismert színésze volt. De mindenki más is nevetséges, kivéve Brandot. Tényleg az egyik legnagyobb színész volt, még ma is abszolút nézhető az alakítása, mérföldekre kiemelkedik a többiek közül.
Nagyon szeretem az ilyen kamaradarabokat, két házaspár, egy (gyönyörű) lakás, mozgás alig van, csak beszéd. A szereplők a végére teljesen levetkőzik az erőltetett jópofizást és nem titkolják többé igazi érzéseiket (ebben segít némi whisky) - az oldalak folyton változnak, hogy ki-kivel van, nagyon jók a helyzetek, amikor még a házaspárok is egymásnak ugranak, egy-egy szóra. Remek a szereposztás, egyedül Jodie Fosterről nem gondolom, hogy annyira tehetséges lenne, a másik három: Kate Winslet, John C. Reilly és Chris Waltz álomcsapat. De Foster is nagyjából megállja a helyét. Rendezni ezt annyira nem kellett, de biztosan van szerepe abban Polanskinak is, hogy hihető és élvezetes a film (ami alig 80 perc). Játsszák ezt itthon a Vígszínházban is (Kern, Eszenyi, Börcsök és most már Mészáros Máté /Epres Attilát váltotta/ — ha jól emlékszem, Bujti látta is, de nem volt oda érte.)
2011 legjobb forgatókönyve? Nem hiszem, pedig én aztán igencsak elfogult vagyok Woody-val. (Habár 7 díjat nyert az Oscaron kívül, fontosakat, tehát valószínűleg én tévedek.) De egy nagyon kellemes romantikus komédiát csak összehozott, ha minden film ilyen színvonalú lenne, nem lenne okunk panaszra. Vagy azt is mondhatni, hogy Woody megcsinálta a saját Inception változatát, csak jóval stílusosabban, mint az eredeti (és itt is Marion Cotillard a szerelem tárgya!). De a Young Adulthoz is lehet hasonlítani, mert az alaptémája szinte azonos ezzel, és talán azt azért sem jelölték Oscarra, mert már kicsit túlzás lett volna két film ugyanarról: a könyvével küszködő író visszamegy az általa idealizált világba, hogy aztán a végére tisztán lásson. Hogy mégis miért kaphatott Oscart a forgatókönyv? Talán a tényleg remek mellékszereplőkért: egy-egy jelenetben Woody bravúrosan skicceli fel Hemingwayt, Dalit, Fitzgeraldot, G.Steint és a többieket, az ember vigyorogva várja, ki bukkan fel a sarkon, és mikor jön már James Joyce? (nem jön.) A főszereplő Owen Wilson, nem sok filmjét láttam, így nem tudom felidézni, hogyan beszél normálisan, de itt remekül utánozta a fiatal Woodyt, néha tényleg olyan érzésem volt, mintha W.A.-t hallanám, ennél több nem is kellett tőle. És igen, Woody gazdag fehér emberekről ír, az ő Párizsában csak gazdag fehér emberek élnek, ezért lehet kritizálni, de nincs sok értelme, ő már New York-ban is róluk csinált filmet. Amit lehetne kritizálni, talán, az a film ritmusa, nekem néha túlságosan is lelassult, de összességében abszolút ötletes és élvezetes másfél óráról beszélünk.
Ha már wurli eszembe juttatta, meg is néztem, és nem csalódtam. Keserédes történet, amin azért lehet röhögni is, pont elég hosszú (1:34), Charlize Theron remek, jók a dialógusok*, nem is elcsépelt, mi kell még? Egyetlen kifogásom a Four Non Blondes dal szerepeltetése, amit tiszta szívből gyűlölök, de szerencsére rögtön utána Lemonheads volt — mondjuk, hogy kiengeszteltek.
*ez a legjobb:
MATT: Why Buddy?
MAVIS: He’s a good man. He’s kind.
MATT: Are other men unkind?
MAVIS: He knew me when I was at my best.
MATT: You weren’t at your best then, Mavis. Not then. You know, I saw you every day. You had this little mirror in your locker, shaped like a heart and you looked in that mirror more than you ever looked at me, and I was at my best.
Pöttyet nyomasztó film… Tilda Swintonról biztos mindenhol leírták, mennyire jó, mert tényleg az, de nemcsak ő, hanem az egész film jól visszaadja a sokkolt, nyomott hangulatot, ahogy ez a nő érzékelheti maga körül a világot. És mindenki más is jó volt. A téma persze annyira összetett (mit lehet tenni, ha a gyereked egy pszichopata már 2 éves kora óta?), hogy egy kétórás filmben nem lehet minden oldalt bemutatni, a történet nem is akar igazságot tenni (van?), csak elmondja, egy anya hogyan élheti meg, ha a fia tömeggyilkos lesz. Talán csak a vörös szín használatát vitték túlzásba, abba nagyon beleszerettek. (Ami durva, hogy végig tévhitben voltam az apával és a kislánnyal kapcsolatban.) El kéne olvasni a könyvet is.
The Artist (magyarul: A némafilmes — istenem, a magyarok már megint túlgondolták, de sajnos megint rosszul, mert igen, itt pont az a lényeg, hogy a főszereplő azt hiszi, hogy ő Művész, innen indul a film…. de biztosan snassz lenne azt a címet adni, hogy A Művész, nagy M-mel.)
2012-ben nemcsak a készítőktől nagy tett egy némafilm elkészítése, hanem a nézőktől is a végignézése, engem legalábbis eléggé lefárasztott a hangtalanság, nem tudtam megszokni. Persze, láttam már némafilmet, de azok mind a “klasszikusok, amit látni kell” dobozból kerültek ki, ott alapból elfogadtam, hogy nincs hang. De abszolút csodálom, hogy a franciák végigvittek egy ilyen ötletet, és kifogástalanul meg is csinálták. Jogosan jár az Oscar (sokkal inkább, mint egy átlagos háborús filmnek vagy egy ázsiai remake-nek!) — most nem a történetet fogják értékelni, mint mondjuk tavaly, hanem a műfajt, mint mondjuk a No Country for Old Man esetében — eredeti, egyedi ötlet, hibátlan kivitelezés, PLUSZ jó színészek és remek rendezés, ennél több nem is kell. Az a vicc, hogy a forgatókönyv itt ugye nem mondatokból áll, hanem csak a történet tartja a filmet, viszont nagyon jól megírták a karaktereket: van a nem túl szimpatikus főhős, aki túl hiú, beképzelt, öntelt, büszke és fafejű ahhoz, hogy felismerje, váltani kell (bezzeg a német producer! Egyből vágja, hogy hangosfilmet kell csinálni), és van a butus, de aranyszívű és praktikus (nem mellesleg szép) hősnő, aki a végén még a megoldásra is rájön. A mellékszereplők is jól hozzák a karaktereket, a kutya zseniális, és a zene! Már bánom, hogy a tippversenyben nem ennek adtam az Oscart, mert nem tudatosult bennem, hogy itt bizony zenélni kell, méghozzá úgy, hogy végig előtérben van a zene, nem csak úgy a háttérben sunnyog, mert a dialógusra figyel úgyis mindenki — ezt szerintem jobban fogja értékelni az Akadémia, mint John Williams ezredik zenéjét. Ezzel a kritikával teljesen egyetértek, már az eleje is telitalálat:
“It would have been soooo easy to do it wrong. Soooo easy to just make it an exercise, a novelty, a curiosity piece. But THE ARTIST manages to pull off the near impossible – a thoroughly charming love story with multi-dimensional characters without the benefit of dialogue, color, or Clooney.”
A vizsga
Csak jókat hallottam a filmről, mindenfelé dicsérték. És hát Kulka és Nagy Zsolt, tehát sokat nem kellett noszogatnom magam, hogy megnézzem. Sajnos nagyon vegyesek az érzéseim. A szereposztás nagyon beletalált, a jelmezek és a díszletek, amennyire meg tudom állapítani, jók, az egész ‘56 utáni Paranoiaország hangulatot remekül visszaadja a film, DE, és ez egy nagy de, a történet: kevés. Nagyon langyos, a végső csavarokra csak az nem jön rá a film közepén, aki még nem látott három kémfilmet sem életében, és szerintem a végső történés dramaturgiailag elhibázott, semmi komoly következménye nincs egy bizonyos szereplő cselekedetének, pedig az legalább feldobná a filmet.
