vészkijárat

Weöres Sándor: Harmadik szimfónia

|. 
 
Madárka sír, madárka örül,
míg piros gerendái közül
néz a hatalmas-
 
Küldd néki töretlen álmodat,
míg magad vagy a vadász, meg a vad,
nem szünhet kerge futásod.
Győznöd se lehet, veszned se szabad:
a hályogos sürüség alatt
vermed hasztalan ásod.
 
Kinyílik a táj,
lehunyódik a táj-
az üresség öntözi szélét!
A rét, a liget  
itt mind a tied,
de nem lelhetsz soha békét.
 
Az élettelen avar is röpül.
Ne hidd, hogy a rögben alhass.
Madárka sír, madárka örül,
néz a hatalmas.
 
A múlt se pihen:
új percek méreg-csöppjeiben
elomolva őrzi részét.
A holt vadlúd, bár tolla se lebben,
röpül a zúgó szárnyú seregben
s röptében üli fészkét.
 
A jövő nem vár, előre arat:
a most ömlő sugarak  
a holnapi gyermek
rózsás bőréről csiripelnek.
 
Ne kérd a veremtől jussodat.
Te vagy a vadász és te vagy a vad
s távol, a hatalmas: az is te magad.
Ő odafönn
merev csillámú közöny,
és sorsba burkolt lénye idelenn
rengés, mely sohasem pihen,
s a két arc: az Igaz és a Van
összefordul mámorosan,
mint a Nap meg a tenger
nézi egymást ragyogó szerelemmel.
 
Küldd néki töretlen álmodat!
mert szíved éber-álma,
mint légen a pára,
átlódul a pályán
s fönn sajog a menny hajnal-koronáján.
 
Madárka sír, madárka örül,
míg piros gerendái közül  
néz a hatalmas-
 
Kereplőként űzöd körbe magad,
rab vagy, de keserved álma szabad  
s igazad az álom, a röpke!
A szikla, ha rávésed jajodat,
többé nem szikla: élő te-magad
s föllibben a fellegekbe!
 
Kinyílik a táj,
lehunyódik a táj-
az üresség öntözi szélét!
Sugarak izzó füzére alatt
meglelheted százszor sírodat,
mégsem lelhetsz soha békét.
 
Az élettelen avar is röpül.
Ne hidd, hogy a rögben alhass.
Szél körme kapar a sír körül,
és vallat a fény, a hatalmas.
 
Te vagy a vadász és te vagy a vad
s a pálya is, minden te magad
-madárka sír, madárka örül-  
piros gerendák közül kidagadva
tág szemmel nézel magadra.
 
 
||.
 
Rikolt a páva veled,
tipeg az éjbe veled,
elveszti nyúlt vonalát
a futórózsa veled,
 
odafönn villámló kútnál
remegő gyöngy közt aludtál-
kikkel egy-éjbe jutottál,
mindannyival oda futnál.
 
Rikolt a páva veled-
rád-kúszó rózsa remeg,
a mező nyers illata
nedves csókjára pereg.
 
Sír a liliom,
a sáska is-
hogyha lehetne,
szánna is.
Csak a könny csorog
a szirmon, a fán-
ki merne sírni
igazán?
 
Ki merne súgni neked  
arról, hogy mi lett veled?
melyik ég rejti helyed?
őrzi-e gyöngyeidet?
 
Ki egét elhagyta, lássa:
habos örvény a lakása,
fedelének éj az ácsa
sötétség a kalapácsa.
 
Tipeg a páva veled,
remeg a rózsa veled,
fáradtan rád-hajlanak,
megosztják alvó-helyed.
 
Itt minden örömbe  
bogárka vész,
s a fájdalom mélye  
tiszta méz.
Hét szín mozog itt
és hang-özön:
egyetlen, arany csend
volt odafönn.
 
Színek közt gyúl a szemed,
hangok közt zsong a füled-
kívánsz-e búcsúzni, mondd,
vagy itt lenn jobb a helyed?
Odafönn villámló kútnál
remegő gyöngy közt aludtál-
remegő gyöngy közt a kútnál  
tán már aludni se tudnál.
 
Hegyekkel játszik az út,
a tücskök dobja pereg,
rád-kúszó rózsa remeg.
Rikolt a páva veled-
 
|||.
 
Tűzhabos, bársonyos tereken át
keresem szárnyának pille-porát.
Ormokon,
kő-fokon
kutatom fátyla nyomát.
 
Lehelletét szél verte szét,
lángja kormát vas-pohárban
őrzi a sötét.
 
Jégszirmos hegyeken át,
csatakos völgyeken át
kérlelem, keresem:
ápolná kegyesen
sápadt kis mécsesem fénysugarát.
 
Ide se lát!
Ide se lát!
Alszik és álmában épít
ablaktalan tükör-palotát!
 
Hasztalan üldözöm zajban, csendben,
nem érem el soha: itt van bennem,
vad futásommal ő űzi magát,
mécsesem fénye az ő kicsi foglya,
vézna, ijedt fény, mégis beragyogja
a végtelen tükör-palotát.
 
Rögökön, fellegen, kék vidéken
siető léptemmel el nem érem:
szívemben szövöget  
napokat, éjeket
a kinti sokszinü szőnyeget
benn szövi mind,
bennem szőtt szőnyegen  
odakinn keresem,
míg ezer mintája szüntelen
körbe kering.
 
De néha meglátom  
-igaz-e vagy álom-
mikor a kerek táj télbe hajolt
s a jeges réteken
minden csak sírverem
s lenn fekszem, földdé vált fekete holt.
Homályos tereken,  
idegen egeken
sebzetten bukdos a légen által
és rekedt, színtelen víjjogással
lezuhan a jég alá!
lezuhan a jég alá!
A mélység föllazul,
villogó gyöngy-habot ont
és megint elsimul,
és minden fekete, holt.
 
Lehelletét  
Szél verte szét,
lángja kormát vas-pohárban
őrzi a sötét.
 
Jég alatt, nem-múló percemen át
őrizem simuló pille-porát.
S a fényben szüntelen
szaladó éveken
tű-fokon
csókolom
ujja nyomát.

1. simonmondja liked this
2. veszkijarat posted this