whatevers
1. nem tudom behangolni úgy a tévét, hogy azon a csatornán legyenek az adók, ahol én szeretném, marad hát az autohangolás (igen, el kellene olvasni a könyvecskét, de attól hamar ideges leszek)
2. miután végignéztem a 94 megtalált csatorna kínálatát, jelenleg a Bartók rádiót hallgatom — a tévén
“A költészetben legyen valami
barbár, hatalmas és vad” (Denis Diderot)
E dühhel beauty hogyan dacolhat
With this rage a szépség hogyan dacolhat
E dühhel a szépség hogyan hold a plea
E dühhel a szépség how shall dacolhat
A süket heaven jajommal felverem
A süket eget with my cries felverem
A süket eget jajommal trouble
And deaf eget jajommal felverem
Így flatter I a sötét arcú éjnek
So hízelgek a sötét arcú éjnek
Szépséggel hízelgek a sötét arcú night
Így hízelgek a swart complexioned éjnek
Legyen a vers végtelen, barbár és vad,
Sötét arcú dühhel csak így dacolhat
Legyen a vers végtelen
Végtelen
Legyen
Délelőttre egy jó kis besízés volt tervbe véve Magyarország legnagyobb sícentrumában, ami akkora, amekkorát a sógorok fel sem rajzolnak a térképre. Magamban le is mondtam arról, hogy láthatom a két legjobb döntőjét Ausztráliában…
na, nekem meg ez úgy volt, hogy amikor kezdték, akkor reggeliztem itthon, aztán néztem egy kicsit, de ugye előjött a parám, hogy Djoki azért nem fog nyerni, mert nézem, így elmentem anyukámékhoz, addigra már vezetett is (tehát igaznak bizonyult a parám), de mégis ottragadtam a tévé előtt, mert tényleg jó meccs volt, aztán megebédeltünk, ezek a szerencsétlenek meg még mindig játszottak, aztán apámék átkapcsoltak a vízilabdára, de szerencsére volt másik tévé, ott néztem tovább, aztán már indulnom kellett volna vendégségbe, ezek meg még mindig játszottak, és már úgy voltam, hogy mindegy melyik nyer, csak legyen már vége (nem igaz, Djokinak drukkoltam!), és aztán nem hat óra, hanem hivatalosan 5 óra 53 perccel a kezdete után végre megnyerte! És tényleg, szegények, azt hittem, elájulnak, amíg a VIP-páholyból frissen érkezett öltönyösök egymás seggét nyalták, és nem vették volna észre magukat ám! Aztán elmentem vendégségbe és telezabáltam magam, de ez már egy másik blog témája.
A vizsga
Csak jókat hallottam a filmről, mindenfelé dicsérték. És hát Kulka és Nagy Zsolt, tehát sokat nem kellett noszogatnom magam, hogy megnézzem. Sajnos nagyon vegyesek az érzéseim. A szereposztás nagyon beletalált, a jelmezek és a díszletek, amennyire meg tudom állapítani, jók, az egész ‘56 utáni Paranoiaország hangulatot remekül visszaadja a film, DE, és ez egy nagy de, a történet: kevés. Nagyon langyos, a végső csavarokra csak az nem jön rá a film közepén, aki még nem látott három kémfilmet sem életében, és szerintem a végső történés dramaturgiailag elhibázott, semmi komoly következménye nincs egy bizonyos szereplő cselekedetének, pedig az legalább feldobná a filmet.
Sofi Oksanen: Tisztogatás — Budapesti Kamaraszínház (Shure)
Nem egy könnyű darab, az észteknek sem volt fáklyásmenet a szovjet megszállás. Kemény történet, hihető és alapos, arról, hogyan csinálja ki az embert a történelem, meg persze egy kicsit saját maga is. Sopsits rendezte, igen ötletesen, főleg az idősíkokat oldotta meg jól, van olyan, hogy egyszerre három különböző időben járunk, de érthető és követhető egyből. A színészek is jók, Szilágyi Zsuzsától nem vártam sokat, de remek volt. A regényt nem olvastam, nem is vagyok híve annak, hogy regényeket állítsanak színpadra, de ennek nagyon jó volt a dramaturgja, mert egyáltalán nem érződött, hogy ez nem drámaként lett volna megírva eredetileg is. (Érdekes, hogy Kaposváron is megy, Valló rendezésében, arról azt hallottam, hogy nem annyira jó.)
Ma 93 éve, hogy Ady meghalt. Elnézve ezt a képet, önkéntelenül is az jut az ember eszébe, hogy ma nincs költő/író, aki miatt ennyien kimennének az utcára búcsút venni. Ha esetleg valaki verseket olvasgatna tőle ezen alkalomból, itt megtalálható az összes.
két napja keressük a tuti szerelmes dalt, mára meglett: ez bizonyult a legnépszerűbbnek rögtönzött közvéleménykutatásunkban (6 ember részvételével, nemek aránya: 4-2 a pasiknak, korátlag: 36 év). Pedig az Edda erősen küzdött…
Délután egy Oscarra jelölték (legjobb adaptált forgatókönyv, az írók között George Clooney), este meg már ingyenjeggyel meg is nézhettem. Annyit tudtam róla, hogy politikai, George és Ryan, nem többet. Ehhez képest tetszett, méghozzá azért, mert nagyon egyszerű a történet, nincs benne 68 csavar és flikk-flakk, minden karakter logikusan cselekszik, nincs túlragozva. A színészek jók, Ryan már most jobb színész, mint George valaha lesz, cserébe viszont nem olyan sármos. A többiek is rendesen adják, még Marissa Tomei is. 101 perc, nem érződik soknak, pont jó. Akikkel néztem, azok vártak volna valami durranást a végére, de ők fiatalabbak, nekik még ez kell, nekem már nem hiányzott. Nem tudom, az Oscar-jelölést megérdemli-e, de hát nem is ezen múlik sosem, hogy ki kapja.
kedvenc Kretén rajzom ever
valahogy így
Prodán Máriának
Szeretem nézni az embereket.
Ártatlan mulatság? Ki mondja?
Ha például vak lennék, hogy csinálnám?
Végigtapogatni minden érdekesnek
sejtett testet? Hogyan nyomoznám le
a levegőből kihasított, mozgó szobrokat?
Vagy megnyílna egy rezgő levegőtömbök
ütközéseiből, elegyedéséből álló új világ,
neszek, leheletek kódrendszere? De nem vagyok vak.
Látom belépni azt a hatvan körüli férfit,
arcán borosta, ha végigsimítanám,
szálkás deszka módjára horzsolná
tenyerem. De minek simítanám végig,
zsibbadok hirtelen belé, minek? S ki más
simítja, simítja bárki más? Ezt a deszkát
rég nem gyalulta női kéz, enyém se,
másé még kevésbé, most is csak tekintetem
tapintja rücskeit, ő meg minthogyha
nem is érezné érintésemet, láthatólag
közömbös neki mindez, bámészkodó
turistanő nem túl odaadó tekintete.
Van elemibb az érintésnél. Ő most
a HAPPY HOURS filléres tál ételére
fókuszál, s bár tekintetével is kiélvezi
minden falatját, oly teljesen eszik
alighanem, akár egy vak (gondolom én,
ki nem vagyok vak), teste legparányibb
rostjaival próbálja magáévá tenni az étel
legparányibb rostjait. Összeolvadni,
teljesen hasonulni az ételhez, mely
mi magunk vagyunk, nem csak turista módján
átkelni rajta, hagyni, hadd keljen rajtunk át.
E kettős érintés azóta kiolthatatlan bennem,
szemhéjamat karistolja porszemcseként
bevésődött képe, s érzem belül,
ahogy az ételt érzi ott belül, majd bámulja
kiürült tányérja izzó korongját,
mint aki napba nézett s megvakult.
Ezer éve le volt már töltve, most végre megnéztem. Aranyos kis melankolikus film.
tegnap a színház miatt elmaradt a pénteki zeneajánló, talán ezt tudnám megemlíteni az újdonságok közül. Tényleg nem izgi ez a mostani listás felhozatal…
Az ember tragédiája, Nemzeti Színház
Szerintem a legrosszabb Alföldi-rendezés, amit valaha láttam, és nem azért, mert újraértelmezte a darabot, és főleg nem azért, amiért támadni szokás jobbról. Hanem mert egy csomó parasztvakítást belevitt, és miközben voltak jó és egyedi ötletei, ezeket szépen lerombolja a baromságokkal. A legnagyobb ilyen ostobaság az autó, utálom, hogy mostanában már szinte kötelező autóval bemenni a színpadra. Totál felesleges. A londoni szín a legrosszab, hátul kis legofigurákkal molyolnak, meg valami labirintusban (?) mászkálnak, azt lehet kivetítőn nézni. És hát a szokásos Nemzeti-baj, hogy nem lehet hallani, télen még rosszabb, mert a közönség többet köhög-prüszköl. A színészeket nem kíméli az előadás, keresztül-kasul bejárják a színházat, másznak, függeszkednek, befurakodnak a nézők közé, van itt minden, de tisztességesen helytállnak. Meg voltam győződve, hogy László Zsolt Nyuszifül fog a legjobban tetszeni, ehhez képest egy mellékszereplő, Makranczi Zalán volt a legjobb szerintem (több szerepben, például ő az eszkimó, amit eredetileg Stohl játszott). Ja, és a darabot most sem sikerült megszeretnem. (Jó pont, hogy LZs végre levágatta a haját, most ismét remekül néz ki.)
(Blaskó Péter /az Úr/, LZs /Lucifer/, Szatory Dávid /Ádám/, Tenki Réka /Éva/)
kieg.: rájöttem, hogy ez az előadás a 17-20 éveseknek szól, és ha így nézzük, akkor jó lehet (eléri a célját)
Tudtátok? Én nem. című rovat:
szegény, szegény Szergej Prokofjev: 1953. március 5-én halt meg Moszkvában, ugyanazon a napon, amikor Sztálin. Innentől az angol wiki jön: He had lived near Red Square, and for three days the throngs gathered to mourn Stalin, making it impossible to carry Prokofiev’s body out for the funeral service at the headquarters of the Soviet Composer’s Union. (…) The leading Soviet musical periodical reported Prokofiev’s death as a brief item on page 116. The first 115 pages were devoted to the death of Stalin.
